A Spectrum Színház bemutatója

Június 15-én, kedden este 7 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében a Spectrum Színház és a Maros Művészegyüttes közös produkciójaként bemutatják Tamási Áron Boldog nyárfalevél című darabját. Rendező Török Viola, koreográfus Varga János. 

 

Mottó: „Úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfoszlott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot, s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani.” (Tamási Áron: Szabadság madara)

„Repülj, madár, repülj…”

Nem a rendező választja a darabot, hanem a darab szólítja meg a rendezőt, akit nem hagy nyugodni a tragikomikus történet. A titkok lépésről lépésre tárulnak fel a rácsodálkozás, felfedezés bűvöletében. A rendező abban a hitben végzi az őt megtalált feladatot, hogy a szerző egyetértésével cselekszik. A rendezőnek el kell „hitetnie” a szerzővel, hogy a legjobb tudása szerint azt akarja kihozni az előadásból, amit a szerző is el szeretett volna mondani, és minden színpadi eszközt igyekszik felhasználni a mondanivaló kifejezésére és megjelenítésére, hiszen a Boldog nyárfalevél a bizalomról szól.

Ha Tamási világát a Boldog nyárfalevél tükrében szemléljük, átfogó képet nyerünk az írói hivatás egészéről, hiszen ebben az utolsó drámai művében megfogalmazza egész személyes életútját, az őt mindig foglalkoztató kérdésekkel együtt, összegezve a stílusjegyeket, amelyek meghatározzák írói munkásságát. Akár Gellért, a darabbeli jegyző önigazolása is lehetne az alábbi vallomás: „Jussomat ne vitassátok, mert az én szavam a székelyek bajától nyerte hatalmát. Inkább fájjon nektek is a szó, és az igazságot, amit mondok, bajban, örömben panasz nélkül viseljétek.”

Tamási mindvégig azt vallotta, hogy „az ember szíve mélyén örökké odavaló, ahol született”. A Boldog nyárfalevél már a címében is hordozza azt a félelmet, amit a remegő nyárfalevél képe idéz fel bennünk, hogy van-e helye a hazájától távol élő, de visszatérni vágyó embernek egy faluközösségben? Félelmét egy másik kérdés is táplálja: van-e kiért, miért hazajönni? A nép megérdemli-e, hogy érte éljen? Ezért következik egy nem éppen becsületes vizsgáztatás. Az eredmény annál inkább több mint megnyugtató, mivel a gyanútlan falu őszintén kiáll, és jól vizsgázik, megyszégyenítve a bizalmatlan jegyző-írót. Tamási az az író, aki „mindenen okulva tanít, és az élethez holtig gyűjti a kedvet.”

Tamási ábrázolt világában a székely közösség életét, viselkedésformáit szokások, archaikus beidegződések, íratlan törvények, rituális megnyilvánulások határozzák meg.

A falu mikrokozmosza egy olyan „kicsiny sereg”, melynek minden tagja fontos, mindenkire szükség van, mint egy test részeire különböző funkciókkal. Ezt próbálja felmutatni a Boldog nyárfalevélben is. Vannak, akik „a falu eszével gondolkoznak”, van, aki „a kakasok nevében” beszél, és vannak, akik az élet fennmaradását fizikai jelenlétükkel biztosítják, megtartó ősanyák, szent titkokat tudó, hívő tündéri asszonyok.

Tamási az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt mást, mint „a székelység emberi követe” lenni. Később mint „a nemzetnevelés tiszteletre méltó helye” érdekelte őt a színház –„melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papíron”. Tamási nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint elődei. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie.

Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra a költészetet, az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilágot, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt – ősköltészetet, mesét – a mitológiával egyesít – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként.

Németh László Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmét sejtette és hirdette meg, azt „az egyedül csak neki megnyílt utat”, amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezet: illúzió és valóság kölcsönhatását – válságos időkben mindig éles szembenállását – ember és szerep fölcserélhetőségét. A Boldog nyárfalevél kettős szerepet játszó jegyzője és a falu kétértelmű viselkedése a valóság és illúzió világát teremtik meg a rituális játékban.

 A második világháború után Tamási ezt írja: „Az igazságot és a természetes rendet is újból meg kell szereznünk.” „Csak megújult lelkekből” alakulhat ki megbízható, új közösség. A megváltás csak belülről jöhet. „Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek egyént, családnak családot, nemzetnek a nemzetet.” Az önismeret és mások megismerésének szükségszerűsége rituális akciósorozatot kényszerít ki a falu népéből, amely kénytelen színt vallani egy egyszerűnek, nevetségesnek tűnő történet kapcsán. 

1956. november 3-án az Új Magyarországban megjelent Tiszta beszéd mintha a Boldog nyárfalevél szellemi előzménye lenne: „Nagy idők tanúi vagyunk. Látjuk, hogy a társadalmi intézmények keretei meglazulnak, vagy éppen felbomlanak. (…) Nem külső erők bomlasztó következménye ez. Egyszerűen és határozottan arra int, hogy a keretek közötti tartalom hamis volt. (…) A magyarság új tartalmat gyűjt a keretek közé. Ugyan fontos a forma is, amelyben ezt meg akarja tenni, de a formánál lényegesebb a tartalom. Az eszményi törekvés mégis az, hogy a forma és a tartalom egységbe olvadjanak.”

Az avantgárd irányzatok közül Tamási legtöbbet az expresszionizmus és a szimbolizmus ábrázolástechnikájából merített. A balladás hang, a meglepő közlések és képek expresszionista jegyet adnak műveinek, a csodás elem, az álomszerűség és a tudatalatti megjelenése szürrealista jellegzetesség. A népköltészet, a népmese irracionális világa transzponálódik a modern művészetbe, és illeszkedik be az avantgárd formavilága Tamási alkotásaiba.

Úgyszintén expresszionista je-gyeknek tekinthetjük a balladai hangvételű archaikus, szertartásos, költői nyelvhasználatot. A költőiség a dialógusokban a formálisan megjelenő partnerben nyilvánul meg, a dialógusok „áldialógusokká” válnak, a partner egyfajta álom, félálom idején, vagy gyónásban, emlékezésben, elmélkedésben, elmesélésben, vádbeszédben vagy védőbeszédben jelenik meg. A dialógus szubjektivitása szakrális jelleget ölt. A szereplő úgy beszél társához, mint jelen nem lévőhöz, vágyott, transzcendens, elérhetetlen lényhez. A szertartásosság síkján értelmezendő zárókép az erkölcsi megtisztulást, rituális megújulást teszi lehetővé.

A szimbolizmus a népköltészet világát fedezte fel a transzcendens kifejezésére. Tamásinál ez az önkifejezési forma lehetőségét jelentette. A színpadra vitte „a valóság és misztikum” világát, a rituális dráma megérintő formájában. A közönség mintegy részese lesz az álmok, költészet, imádságok, alakoskodás, érzelmek világának, otthon találva magát benne. 

Az előadás szövegét a Tamási szellemiségében kívántuk véglegesíteni: a műben rejtőzködő balladaiság és líraiság tömörebb, rövidebb szöveget igényelt. A szöveg „meghúzása” a polgári színházra jellemző bőbeszédűséget, leíró, magyarázó részeket, afféle önigazoló szerzői bizonytalanságokat kívánta kihagyni. A költőibb szöveg így más teret, megjelenítést, zenét, szerepformálást igényelt. A szöveg ritmusa is megváltozott a rövidítés folytán. A három részre tagolt cselekmény a vége felé egyre tömörebbé válik, a részek ideje is lényegesen átalakul. Az egymást követő gyors jelenetek akár egy ballada versszakai is lehetnének, ugyanakkor személyes tartalmuk miatt lírai töltésük van.

 A megrövidített szöveg a darab rituális történés jellegét erősíti. A szöveg ennek ellenére megőrzi a természetességét, nem rövidül költeményszintre. A szereplők egyszerű falusi emberek, bár főleg elöljárók, vezető egyéniségek, mégis gyarló kisemberek, nem hősök. Akár egy ballada vagy népmese hősei, akikkel megtörténnek az élet dolgai. A szöveg tele van jelképekkel, utalásokkal, tükrözi a Tamási által oly jól ismert észjárást, képi fogalmazást. Így kiindulópontja lehet a színrevitel egyéb eszközeinek a megtalálásához. A csoda bűvölete is végigkíséri a színjátékot. A realitás és álom vagy képzelet határai így elmosódnak, és a mesebeli „minden lehetséges” hangulata elemeli a drámát a polgári színjátszás stílusától egy Tamási világához közelebb álló kifejezésmód felé.

A rejtett szöveg meghatározza a zene használatát is. A leíró-magyarázkodó részeket, a szereplők lelkiállapotát a zene és a tánc fogja kifejezni. Ugyanakkor a gesztusrendszert is befolyásolja a tömör szöveg, a gesztusnak szövegpótló szerepe is van a zenével együtt.

A Boldog nyárfalevél aktualitását a népi-nemzeti értékek újraértékelésének és a megtartó szellemiség fontosságának megfogalmazásában látjuk egy Tamási által is keresett új formában: a színházművészet és a néptáncművészet egyesítésével. 

Az a bizonyos költői, balladisztikus, rituális, szakrális világ, amelyben a drámai szereplők időtlen érzéseket és gondolatokat fogalmaznak meg, és keresik a megújulás lehetőségeit, a magyar néptáncművészet egyén- és közösségformáló erején keresztül nyilvánulhat meg. 

A két művészeti ág egyesítését a rendező, Török Viola népi táncművészekkel közösen valósítja meg, akik a „székely nép” erejét jelenítenék meg Tamási szellemében, kiteljesítve a marosvásárhelyi Spectrum Színház „faluközösségét”.

 A tervezett előadás zenéjét Kelemen László jegyzi, mint a közösen megálmodott Vitéz lélek és a Tündöklő Jeromos előadásokét.

Török Viola rendező 

Eredeti cikk megtekinthető a következő link-en: https://www.e-nepujsag.ro/articles/tamasi-aron-boldog-nyarfalevel

 

 

 

 

 

 

 

 

Top