Beszélgetés Bogdán Zsolt kiváló és érdemes művésszel, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagjával az Amikor című egyéni estjéről

– Mondhatnánk úgy is, hogy hazaérkezett az előadás, és részben Bogdán Zsolt is, hiszen éveken át itt folytattad a tanulmányaidat, itt vonzott magához Thália, ebben a városban váltál színésszé. Ez az előadás még inkább elmélyíthette benned a színihallgatóként magadba szívott vásárhelyiséget.
– Igen, a tanulmányaim nagy részét itt töltöttem, a XI-XII. osztályt itt végeztem a Kárpátok sétány közelében, a Kós Károly tervezte épületben működő állategészségügyi iskolában, majd a színművészetin álltam pályára, 1994-ben szereztem diplomát. Több mint hat évet éltem itt, Marosvásárhely lett a második otthonom Csíkszereda után.

Bogdán Zsolt az Ady-est egyik pillanatában

– Ezt a vásárhelyiséget, amit Bartis Attila is megörökített a novelláiban, diákkorodban megismerted? Belekóstolhattál az írások által megidézett világba?
– Ezt-azt részben megismerhettem. Könnyű volt nekem rácsodálkozni Bartisra. Az Eminescu utcába jártunk akkoriban Szilágyi Enikővel, én negyedéves voltam a mezőgazdaságiban, zongoraórákra járatott édesanyám, Szilágyi Enikő pedig az énektudását csiszolta, egymást váltottuk Szacsvay Lilla néninél, aki bűbájos teremtés volt, akkor már nyolcvan körüli lehetett. A színháznál volt korrepetitor, és felvételi előtt ott, az iskola mellett, az Eminescu utca 1. szám alatt, hátul a kertben találkoztam a kollégáimmal, majd oda jártam még sokáig.
– Az idősebb vásárhelyiek Jókai utcának ismerték. Megfordultál az Oroszlánban is? Bartis az egyik novellában sok humorral idézte meg az itteniek néhai kedvelt vendéglőjét.
– Persze, hogy megfordultam az Oroszlánban! Az Aranykakasban is voltam. Akkor még megvolt mindkettő. Jó hangulata volt az Oroszlánnak. '82-'83-ban jártunk gyakrabban oda.
– Amint az előadásod a harmadik novellára fordult, a Bohumilra, egyből beugrott nekem, hogy ezt te már egyszer megszólaltattad Marosvásárhelyen, nem ilyen formában persze, de ugyancsak hatásosan, évekkel ezelőtt akkor, amikor a fotográfiában is remeklő Bartis Attilának egyéni kiállítása nyílt a Kultúrpalotában. Már akkor érlelődött benned ennek a produkciónak a gondolata?
– Igen, a Bohumil nagyon megfogott, de Attila fotói is hatottak rám. Inspirálóak a képei, kicsit szürreálisba hajlók. Egy létra, egy elszáradt növény, egy villámsújtott fa, egy elhagyott házfal és így tovább, ezek piszkálták fel a képzeletemet. Főleg a takácsmácsonya, egy olyan ipari növény, amelynek a bogácsos fejét hengerekre szerelték, és nagyon finom vásznat tudtak hengerelni velük. A múlt század elején volt keresett anyag. Kutyasétáltatás közben az ember ráakad erre a növényre, közötte lépegetve, a kutya ritmusához is igazodva, állandóan mondogatja magában a szöveget, érleli, forgatja jobbról, balról, kérődzi vissza, így válik sajátjává és annyira fontossá számára, hogy másoknak is át szeretné adni. Nem csak szóban. A Bartis-novellák évek során épültek belém.
– A Bohumil novella akárha magát Hrabalt szólaltatta volna meg.
– Ez indokolta azt a párbeszédes mozzanatot, amikor a színpadi játék során felfelé nézve, mintha a felhők között találnék rá Bohumilra. Az egész szöveg színpadi megelevenítésének alapötlete különben az volt, hogy egy sehol nem létező, mégis jól elhelyezett téren, térben él, egzisztál, szól, mesél a szerző, a főszereplő, vagy az, akit éppen megidéz, aztán hozzáér a tárgyakhoz, minden tárgy értelmet nyer, emlékek özöne árad belőlük, és így megelevenedve válik történetté a színpadon.
– Más-más korszakot és hangulatot hozva a nézők elé az utóbbi száz évből. Számodra nem újdonság a sokféle átváltozás lehetősége a színen. Több mint negyed évszázados színészi munkásságod során a magyar és az egyetemes drámairodalom számtalan nagy formátumú hősét játszhattad el, kevés olyan igazán jelentős főszerep van, amiben ne bizonyíthattad volna tehetségedet. Úgy tartanak számon, mint az egyik legavatottabb, legszuggesztívebb versmondót, lírai műsoraiddal, az Ady-, a Dsida-összeállítással és más hasonlókkal sűrűn lépsz közönség elé, folyton felkérnek erre meg arra. Mi késztetett arra, hogy ezzel a prózai összeállítással is megbirkózzál, méghozzá egy ilyen totális egyéni produkció formájában?
– Erre talán az a magyarázat, hogy az ember hagyja magát megszólítani. Ez az anyag megszólított, amikor böngésztem a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Olvasnivalót kerestem, és teljesen véletlenül ráakadtam erre a Bartis Attila-novellakötetre. A szöveg nem hagyott továbblépni, megláttam benne a lehetőséget. Nagyon jól megírt szöveg, olyan színe-visszája szöveg. Úgy mond el történetet sok öniróniával, hogy egyszerre látod a történet színét és fonákját is. Elsiratja a közeli hozzátartozókat, a családtagjait, ezekből vagy négy történet elevenedik meg, mögöttük pedig felsejlik egy város és annak kulturális létezése is.
– Mondható is ez a szöveg. Ezt azért hangsúlyozom, mert nem minden prózára érvényes ez a megállapítás.
– Így igaz.
– Más kihívás lehet, mint a vers.
– A vers egyszerűbb. Eszköztelenebb. Az nem enged meg ilyen nagy mozgásokat. Ezekre azért volt szükség, mert közelebb akartam hozni a verbalitást a színpadhoz, a játékossághoz. A szöveg engedte magát. Ez másfajta csoda, mint amit a versnél tapasztalunk. A vers nagyobb lánggal, tűzzel tud égni. A kimondott szó ott másképpen hat. A prózát meg is jeleníthetem, más eszközökkel is provokálva a képzeletet. Milyen csoda volt az, amikor gyerekként felfedeztük valamiről, hogy autó, és burrogni kezdtünk, teljesen azzá lényegültünk át! De ugyanígy említhetnék sok más tárgyat is. Például egy összegyűrt papírdarab, egy közönséges papírzsebkendő valamilyen csoda folytán, a fantázia hatására egyszer csak madárrá tud átváltozni a kezünkben, helyet talál magának a faágon, mint ebben a színpadi megjelenítésben. A törlő, a kartondarab és megannyi egyéb élettelen kellék adott pillanatban értelmet nyer, életre kel, és kibontja a történetet. Felvillant egy kort, egy sorshelyzetet, az apáét, a nagyanyáét. Mindannyian tapasztalhattuk, ha nagyapáink, nagyanyáink szekrényeiben, fiókjaiban kutakodtunk, miként nyomulnak elő a történetek a felbukkanó tárgyak nyomán. Akkor is, ha nem is ismerhettük az elődeinket, valósággal dörömbölve törnek ki a rejtekükből az egykorvolt dolgok.

Bogdán Zsolt az Amikor egyik jelenetében
Fotó: Barabási Attila Csaba

– Rengeteg ötlet van ebben az előadásban. Sok fejtörés eredménye, vagy maguktól jöttek a játékos, látványteremtő elemek?
– A végén már maguktól jöttek, de amíg rátaláltam erre az útra, nagyon sok mindent kipróbáltam. Mindennek be kellett érnie. Hat évig húzódott a folyamat. Török István és Viola tartotta bennem a lelket. Biztattak, hogy Zsolt, egyszerűen kiállsz, elmondod, amit érzel, meg tudod csinálni!
– Még hangutánzásra is vállalkoztál. Szép a színpadkép, szellemesek a megoldások, megkapó, ahogy felépíted, novelláról novellára lépve kiterjeszted, benépesíted a környezetedet…
– Igen, agyag van, föld van, fa, elszáradt növények, tűz és füst, levegő, amikor azzal játszik az ember az Isten képében…
– Meg még több egyéb emberi dolog, amit élővé, beszédessé tesz a játszó személy és a néző képzelete. Persze nem biztos, hogy a közönség más-más szegmenseiben egyazon élményréteget mozgósít az előadás. Azokat, akik nem éltek át bizonyos időszakokat, érzelmileg valószínűleg kevésbé érinti meg egyik-másik történet, de mindenkire hatnak a látottak. A bemutatón lehettünk néhányan, akik azonosítani tudtuk magunkban a Károly című novella „modelljét”. Még többen emlékezhettek a '70-es nagy árvízre, a Maros és a megduzzadt patakok pusztításaira. Kedves emlékek kötődnek az Oroszlánhoz, annál nyomasztóbbak a tömeges áttelepülések korszakához kapcsolódó élmények. Az egymást követő írások összefüggő történetlánccá állnak össze a színpadon.
– Úgy válogattam ki a Bartis-kötet tizenegy novellájából megszólaltatott ötöt, hogy kirajzolódjon belőlük az író indulása, az, hogy az írás által miképpen tudatosulnak benne az átéltek, hogyan alakul, teljesedik ki Attila pályája, és ebben milyen szerepük volt a szeretteinek. Az egészet úgy is jellemezhetném, hogy a sok halott között ott van egy élő ember: az író maga.
– Aki ebben a változatban kiváló megszemélyesítőre talál Bogdán Zsolt személyében. Nyilván nagyon leegyszerűsítve a lényeget fogalmaztad meg ebben a pár mondatban, de ahhoz, hogy valóban bekövetkezzék a metamorfózis, és katartikus erejű színházi produkcióvá váljék a szöveg, sok mindenre volt szükség. Nem csak egy nagyszerű színészre, egy értő, érző, a színház műhelytitkait jól ismerő, éles szemű rendezőre is, egy fantáziadús díszlettervezőre, empatikus zenei illusztrátorra és így tovább. Mindezt magadra vállaltad.
– Igen, noha jól tudom, hogy csapatban könnyebb. Ha egyedül kell mindenre figyelned, sokkal nagyobb a tévedés veszélye, talán észre sem veszed, ha rossz úton jársz. A visszapattanó labda ébren tartja a reflexeidet. Egy adott ponton úgy is éreztem, hogy nem tudom végigcsinálni. Egy nagy vákuumban éreztem magam, nem jött a visszapattanó labda. Egyedül olyan, mintha az ember nem hallaná a saját hangját. Bentről jöttek az ötletek, de sokat bizonytalankodtam. Én nem vagyok rendező, csak színházban gondolkodó, a színházat nagyon szerető színész.    
– De lehet, hogy most kedvet kaptál hozzá.
– Lehet. Régebb is voltak ilyenszerű ötleteim, elképzeléseim. De végső soron a színházi alkotásban a közös munka a meghatározó, nem mindent a rendező mond meg. Kifejti, hogy mit szeretne elmondani, megvalósítani az előadással, és ehhez mindenki hozzáteszi a magáét, szerencsés esetben a lehető legjobb kerekedik ki belőle. Ilyen értelemben is jó tapasztalatokkal gazdagodhat a színész is.
– Jeleztük már, hogy hosszú beérési folyamat nyomán került közönség elé ez a produkció. Amíg készültél, töprengtél, volt olyan pillanat, amikor a színész Bogdán Zsolt vitatkozott a rendező Bogdán Zsolttal, vagy fordítva?
– Mindig hajnali 3 és 6 óra között szoktak zajlani ezek a hangtalan viták. „Miért nem vagy elég bátor? Ez nem jó, értsd meg, ki fognak röhögni! Ilyet nem csinálnak! Így nem játszanak! Ez egy avítt játék!” Így rágódtam magamban, közben jöttek az újabb ötletek.
– Felfigyeltem egy olyanra, amivel a rendező megnehezítette a színész dolgát, de szokatlanságában igen hatásos az előadásban: valami olyasmi, mint amikor a filmen, videofelvételen kissé eltolódik a szinkron, késik, vagy siet a felirat. Nálad ez úgy mutatkozott, hogy mondtál valamit, miközben a játék…
–  …előbbre vagy hátrább volt. Nem tudom, hogy igazán jó-e ez vagy sem, de furcsa mód a zenéből vettem az ötletet. Bachtól. Ő az egyik kedvenc zeneszerzőm. Nála volt gyakori zeneszerzői eljárás a basso oscillato, ami valami olyasmi, hogy elindul egyféleképp a dallam, mondjuk bal kézzel bejátszva, hogy: tátátá-tátátátáá! A másik kézzel viszont teljesen másvalamit szólaltat meg: tii-tutututú! tii-tututú! (szerk. megj.: az alany itt énekelni kezdett). Meglepő, de megkapó az összhatás. Sokszor, amikor vezetek, azzal szórakozom, hogy most csak a bal kezet hallgatom, dúdolom vagy énekelem, olykor az egész családdal együtt, aztán meg a másik részt. A mi esetünkben a dallam a szöveg, a dallamhoz társuló zenei részeket a szöveghez kapcsolódó mozdulatok és egyéb kísérőelemek jelentik. A legmegfelelőbb színpadi megoldásokat keresve jutottam el ehhez a zenei eljáráshoz. Annál is inkább, mivel Bartis Attila nem csak író, kitűnő fotográfus is. Az emlékeit képekben idézi fel, a képek pedig más-más pillanatot rögzítenek. Nem biztos, hogy a szó és a kép tökéletesen fedi egymást. Ebből származhat az a szokatlan színpadi kontratimp megoldás, amit érzékeltél. Voltak még ilyenszerű rendhagyó megoldásaim az előkészületek folyamán, egyesek esetében figyelmeztettek is, hogy nem jó, nem működik, és kivettem, másokat benne hagytam az előadásban.
– Kik figyelmeztettek?
– Mindig vannak, akik kíváncsiak, a szurkológárda be-benéz a próbára. De leginkább a feleségem, Réka mondja el az észrevételeit. Erdélyben egyébként nem gyakori, hogy a színész rendezzen is. Az az elv, hogy ha színészként rendezni akarsz, szerezd meg a rendezői képesítést. Budapesten más a felfogás és a gyakorlat. Ha egy ekkora színészi múlttal és tapasztalattal rendelkező színésznek, mint én, ez a vágya, megelőlegezik a bizalmat, és megadják neki a lehetőséget, hogy néhány kollégával állítson színpadra egy kisebb darabot. Nálunk ez igen ritka.
– A Spektrum Színház bízott benned.
– Rendkívül hálás is vagyok nekik ezért.
– Az Amikor első bemutatója a Gyulai Várszínházban volt augusztusban. Vajon az előadás ugyanazt az üzenetet tudta közvetíteni az ottani közönségnek, mint az itteninek? Vagy másképp: a gyulai nézők érzelmileg ugyanúgy ráhangolódtak a produkcióra, mint a vásárhelyiek?
 – Az volt a benyomásom, hogy nem. Talán én hibáztam. De mintha nem sejlett volna fel bennük annyira fájón az előadás felvetette történelmi problematikában a mi itteni kultúránk hanyatlása, az sem, hogy annyira megfogyatkoztunk. A mi szánkból a Nem tudhatom másképp hangzik, mint az övékéből. Nekünk ez a megrendítő Radnóti-költemény nagyon fáj. Az ő szájukból ez egy szép vers, magyarul. De nem az a fajta vérrel, foggal, körömmel, levegőért kapkodó Nagyon fáj.
– De mégsem annyira kizárólagosan marosvásárhelyi ez az előadás, hogy mondjuk a kolozsvári, szatmárnémeti, sepsiszentgyörgyi, székelyudvarhelyi, nagyenyedi közönség ne érezné ugyanannyira a magáénak a benne felmerülő gondolatokat és a produkciót éltető érzelmi töltetet, mint amennyire az itteniek ezen az esten teljes mértékben ráhangolódtak.
– És ugyanígy folytathatnók, felsorolva a felvidéki, a szabadkai, a beregszászi nézőket is, mindazokat a helyeket, ahol elevenbe vág a kisebbségi lét, és szomorkásabb a nosztalgia. Vannak dolgok a színpadon, amiket az anyaországiak nem ismernek vagy félreismernek. Nem tehetnek róla, más körülmények között éltek, más tárgyak, anyagok vették körül őket. Az est folyamán például elég sokat játszadozom az agyaggal. Az is az anyaföld része. Gyúrom, alakítom így meg amúgy. Gyulán azt hitték az agyagra, hogy gyurma. A hagyaték dolgot sem nagyon értették, azt, hogy mit hagytak itt, mit csomagoltak be, mit akartak feltétlenül magukkal vinni a szülőhelyükről végleg eltávozó emberek. Ezt A vámos és az úristen című novella szívbemarkolón ragadja meg.
– Igen, ezen az előadáson gyakran szorult össze a szívünk, időnként fájdalmas a visszaemlékezés s a szembesülés egykori önmagunkkal. De mindenképpen értékelendő az összeállításban, hogy sok benne a humor.
– Csak így lehet és érdemes megközelíteni a dolgokat. A humort a tragédia felől és fordítva. Eleget siratjuk, sirattuk magunkat, nem nélkülözhetjük a nevetést sem.
– Késő este beszélgetünk itt a már rég kiürült kövesdombi színházterem színpada mellett az öltözőben, még vissza kell vezetned a kocsit Kolozsvárra. Az energiáiddal sohasem spórolsz, mindig maximálisan akarsz teljesíteni. Ezt is honorálta a percekig zúgó marosvásárhelyi vastaps, amely a nemrég átvett Kiváló Művész címért is kijárt neked. A nézők nevében is gratulálok hozzá, további sikereket kívánok! És minél gyakrabban szeretnénk újra látni a vásárhelyi színpadokon.
– Köszönöm szépen. Szívesen jövök, amint lehet.

Eredeti cikk megtekinthető a következő link-en: https://www.e-nepujsag.ro/articles/amikor-a-szinesz-rendez?fbclid=IwAR1nXZUavN5lO8GUby7k43BW9vu4rju8H9J3lRHLsiRA9b-wVLfhb51DE3Q#.X4Gt9Yi6gBt.facebook

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Top